(Ez első vendégposztunk a blogon, de biztosan nem az utolsó - további részletek holnap. Árpinak pedig nagyon köszönjük az értékes hozzájárulást.)

Elkötelezett és buzgó Dune-rajongó voltam, vagyok és leszek. Ez azt jelenti, hogy szinte bármit el lehet nekem adni, aminek köze van a herberti univerzumhoz; illetve mára kicsit óvatosabbá váltam, és a nyomorult fattyú Brian Herbert ócska ponyváit juszt se veszem meg, mert messze gurult a rohadt alma a fájától.

A Dune II tizennyolc éve jelent meg, és legfeljebb egy-két évbe telt, hogy a szokásos floppicserék útján megérkezzen hozzám. Értelemszerűen fellobbant a lelkesedés, amikor megláttam a címkét a lemezen, és amikor rájöttem, hogy ez valami egészen új dolog, egy tök új műfaj, akkor az egy tökéletes pillanat volt, hiszen maga a Dune-ciklus is úttörő volt az SF-irodalomban.

A tévhittel ellentétben a Dune II nem a legelső valósidejű stratégia volt, de a tévhitnek annyiban igaza van, hogy a legtöbb játékosnak mégiscsak ez volt az első, a Herzog Zweiről például azóta sem hallottam semmit. Ennél súlyosabb tévedés ezt „stratégiának” minősíteni; az RTS-ek többsége legfeljebb taktika. Stratégák nem szokták az egyes tankokat irányítgatni, az a beosztottak dolga – de erre még sokat kellett várni 1992-ben, mivel nemhogy a játékos alá rendelt intelligencia volt megalapozatlan álmodozás, de az épeszű ellenfél is.

Bonyolultnak éppen nem tűnt első blikkre sem: a Civ és a többi akkori stratégia sokkal több változó követésére kényszerítette az embert, ehhez képest itt csak a fűszerbányászatot kellett megszervezni a háborúzás mellett. Internet akkor még nem volt, így walkthrough és strategy guide sem, tehát saját magamnak fejlesztettem ki a melegvizet, azaz a tank rusht. 

A tank rush, vagyis a tömeghadsereg legyártása és az ellenfél arcába gyömöszölése védhetetlen húzás volt 1992-ben, és jórészt feleslegessé tette a komplikáltabb manővereket. A műfaj pionírjánál természetes, hogy akadnak ilyen exploitok, ami viszont meglepő, az az, hogy az RTS-ek többsége ma is pontosan ugyanígy nyerhető. Mintha nem történt volna semmi tizennyolc év alatt. Régen minden ugyanaz volt.

Az ősjáték több sebből is vérzett: a síkhülye AI nem építette újra a lerombolt épületeit, és ha a fűszerkombájnja legázolt egy katonát, akkor ott meg is állt önelégülten, és soha többé nem ment vissza dolgozni - ami csődöt jelentett. Ellentámadásra nem is gondolt, a rendes rohamai pedig annyiból álltak, hogy szépen folyamatosan csordogáltak az egységek a védővonalak elé, ahol aztán egyenként halomra lőtték őket a tornyok. Igazából nem jelentett kihívást, és ennyiben nemcsak az RTS, hanem a casual game úttörője is volt. Ma a legnépszerűbb játékoknál eleve az a cél, hogy enyhén retardált négyéveseknek se okozzon kudarcot. Idővel kiderül, hogy vajon ez a retardált négyévesek szintjére húzza-e le a felnőtteket.

A Dune II pontosan abból a felismerésből született, amiből mára a Farmville és a többi tamagocsi kinőtt. A stratégiai játékok az egyre növekvő közönség számára túl bonyolultak, lassúak és kevéssé látványosak voltak, már tizennyolc éve sem maradtak sokan, akik az Arnhem piktogramjain fel tudtak izgulni. A valós idejű játék koncepciója megfelelt az igényeknek, és éppen akadt a páncélszekrényben egy licenc a Dune jogtulajdonosától, így azt húzták rá a készülő RTS-re. Remekül passzolt hozzá, a legkomolyabb változtatás az Ordos-ház bevezetése volt, mert akartak még egyet a kanonikus Atreides és Harkonnen mellé. Az Ordost egyébként kábé a Bene Tleilaxból deriválták, de ez már csak a Dune-buffokat érdekelheti (azok meg nyilván vitatni fogják). A Dune brutális konfliktusról szól, markánsan különböző uralkodóházak háborújáról a világuralmat jelentő Arrakis bolygóért, úgyhogy minden adott egy jó kis csetepatéhoz.

1992-ben egyébként mindjárt két Dune-játék is megjelent, és mivel a Cryo kalandjátéka jött ki előbb, a Westwoodnak nem maradt más választása, mint hogy a sajátját a kettes számmal különböztesse el, valamint a The Building of a Dynasty alcímmel. A Dune II-t két folytatás követte, a szimpla remake Dune 2000 (1998) és az Emperor: Battle for Dune (2001). Egyik sem ismételte meg az eredeti sikerét, legfeljebb az elviselhetetlenül szar színészi játék miatt őrzi őket az emlékezet.

A hibákat hosszan lehet sorolni David Lynch Dune-filmjével kapcsolatban is, ott se stimmel szinte semmi, viszont valahogy mégis működik. Ugyanilyen volt a játék (amely amúgy sokat merített a filmből): tökéletlenségében is ragyogott, megvolt a fíling, és némi gyermeki fantáziával simán hihető volt, hogy a képernyőn mocorgó, pár pixelből összedobott gömböcök igazából óriás sivatagi tankok, amelyeknek én parancsolok, és az én parancsomra lövik füstölgő rommá az ellenséges bázist – és nem a következő körben, hanem most! Meg lehetett unni hamar, csakhogy unottan is elég jó móka volt.

A játék zenéjét elég jól bemutatja a fenti videó, a játék pc-s verzióját pedig innen tölthetitek le. Készülget egy remake is, itt a honlapja, további rajongói oldalak itt, itt és itt. Ez utóbbiról is letölthető a program, mindenféle kiegészítő patch-csel, nyelvi csomaggal, új küldetésekkel. Aki a régi CoV-os leírásra kíváncsi, ide kattintson (10. oldalon kezdődik). Az eredeti borítókat lásd lent, persze csak az elmaradhatatlan kérdés után: