A ZX Spectrumra készült játékok közül a Lords of Midnight egészen biztosan ott van az első tízben – nemcsak sokrétű kaland/stratégiai játék, de briliáns programozói bravúr is egyben. Nekem mégis olyan volt a viszonyom vele, mint a Tir Na Noggal: amikor megismertem, még inkább az akciódúsabb műfajokat kedveltem, később pedig már azért nem foglalkoztam vele komolyabban, mert jött a pc. Szóval a lentiekhez sokat kellett forrásokat böngésznem, de lehet, hogy így is kimaradt valami – kommentekben szokás szerint lehet hozzátenni.

A játékért felelős zsenit ezúttal Mike Singletonnak hívják, és ahogy az lenni szokott, nem a játékprogramozás volt az első melója. Angoltanárként kezdte egy cheshire-i kisvárosban, és húszas évei végén, 1980 körül ismerkedett meg a számítógéppel az iskolában, ahol dolgozott. Kipróbálta a Commodore PET-et, és Basicben kezdett programozni, első kísérlete a Computer Race nevű lóversenyjáték volt. Sok vizet nem zavart, de elég volt ahhoz, hogy a PetSoft cégtől megbízást kapjon. Így született a már gépi kódban készült ügyességi játék Space Ace, ami a cégnél eladási rekordot döntött azzal, hogy egyetlen nap alatt háromszáz példányt adtak el belőle.

Singleton ekkorra már felvette a kapcsolatot Clive Sinclairrel, nagyon érdekelte, hogy a brit mérnök-feltaláló milyen gépet hegeszt a sufniban. Az ismeretség vége az lett, hogy Sinclair felkérte Singletont, írjon egy több apró játékból álló csomagot az éppen debütáló ZX81-re. A GamesPack1 nevű programcsomagot 90 ezren vették meg, Singletonnak pedig hatezer fontot hozott a konyhára (akkoriban az egy szép új autó ára volt). Emberünk osztott-szorzott, és úgy döntött, főállású játékfejlesztő lesz. Később készített levelezős stratégiai játékot is, de az ismertséget – és a sztárfejlesztői státuszt – kétségkívül a Lords of Midnight hozta meg neki.

A játék grandiózus egyszemélyes vállalkozás volt, és Singleton kezdetektől fogva hangoztatta, hogy A Gyűrűk Ura jelentette a legfőbb inspirációt. Mondjuk ezt le sem tudta volna tagadni: a Lords of Midnight világa is ugyanazokból a panelekből épült fel, mint Középfölde: volt benne egy nagy hadsereggel rendelkező, fenyegető veszedelem (Doomdark), egy varázstárgy, aminek megsemmisítése gyakorlatilag a gonosz legyőzését jelentette (a Jégkorona) és egy maroknyi hős, aki szembeszáll a sötétséggel. Négyen indultak útnak a játék elején: egy öreg uralkodó, Luxor, a fia, Morkin, és két szövetségesük, a tünde Corleth és Rorthron, a varázsló.

A játékot kétféleképpen lehetett megnyerni: az egyik lehetőség az volt, hogy a játékos nagy sereget toborzott (28 további hadurat és azok seregeit lehetett besorozni), nekiment Doomdarknak és legyőzte – ezt némileg nehezítette Doomdark Jégfélelem varázslata, amivel legyengítette és apránként elfogyasztotta a potenciális szövetségeseket. A másik út lopakodós játékmenetre adott lehetőséget: Morkinnal (akire nem hatott a Jégfélelem) be kellett sunnyogni Doomdark hátországába, megkaparintani a sötét hatalom forrását jelentő Jégkoronát, majd megsemmisíteni. (Illetve létezett egy harmadik út is, amit a kézikönyv epicként emlegetett – az imént említett két megoldás együttes teljesítése.) Ha Morkin és Luxor is meghalt, a játék Doomdark győzelmével ért véget.

A játékmenet leginkább a körökre osztott stratégiákra emlékeztetett (felváltva lépegettünk a Doomdark seregeivel, nappal mi, éjjel ők), de elég sok kaland- és RPG-elem is volt benne. A toborzáson túl érdemes volt varázstárgyakat keresgélni, éjszakánként álcázni a szálláshelyet, hogy a gonosz pribékjei ne vegyenek észre, és egyéb finomságok. A játékvilág hatalmas volt, kerek négyezer(!) helyszínt ismert, és mindegyiket nyolc szögből volt képes mutatni (a játékos ugyanis az égtájak felé mozoghatott, illetve fordulhatott). Ez 32 ezer képet jelent, de persze ezeket nem egyenként tárolta a jó öreg Speccy. Singleton a térkép jellemzőit, tereptárgyait tárolta el a memóriában és írt pár rajzrutint, ami a pozíció és az irány alapján megrajzolta a kívánt látképet. És mivel a program kazettára készült, a térkép mellett még a sztorinak és a játékmenetnek is bele kellett férnie a gép 48 K-s memóriájába. Igazi bitvadászat volt a kódolás, Singleton így emlékszik erre: „Az nem működött, hogy megírom a játékot, aztán tömörítem, hanem eleve tömörítve kellett megírnom már a kezdetektől. Tudtam, hogy a háttérképek sok memóriát elfoglalnak, ezért az első hetekben csak minél rövidebben próbáltam leírni rutinokkal a rajzoló algoritmusokat.” Singletonnak végül sikerült a nagy mutatvány, és amikor a játék 1984 végén megjelent, a sajtó elájult a korábban soha nem látott összetettségű programtól.

A Lords of Midnight a platform nagy sikere lett, azért is, mert a kiadó Beyond tisztességesen megtámogatta marketinggel. Ennek részeként felajánlották, hogy az első játékos, aki bizonyítani tudja, hogy végigjátszotta a programot, különleges jutalmat kap: az ő végigjátszása regény formájában is megjelenik majd. A megjelenés után két héttel már jelentkezett az első játékos, a játék végéről készült nyomtatott leporellólapokkat lobogtatva. Ez eléggé meglepte Singletont, mert neki úgy kellett nettó kilenc óra a végigjátszáshoz, hogy töviről hegyire ismerte a világot, beleértve Doomdarkék mozgását és a hősök képességeit – azt gondolta, másnak legalább egy hónapba fog telni a végigjátszás. A regényből végül a Beyond kihátrálása, illetve a könyvkiadók érdeklődésének hiánya miatt nem lett semmi.

Készültek viszont konverziók, Amstrad CPC-re és persze C64-re. Egy évvel később, 1985-ben pedig megjelent a még bonyolultabb folytatás, a Doomdark's Revenge, már hatezer helyszínnel és száz irányítható lorddal. Singleton tervezett egy harmadik játékot is The Eye of the Moon címmel, de ez már nem jelent meg (ebben 24 ezer helyszín lett volna 12 tartományra osztva és sok mellékküldetés). 1995-ben viszont kijött egy DOS-os Lords of Midnight The Citadel alcímmel és voxeles grafikával, de a toborzós-mászkálós játékmenet akkorra már túlságosan elavulttá vált.

Singleton készített még jó játékokat – Dark Sceptre, War in Middle Earth, Midwinter –, és azon kevesek közé tartozik, akik a 8-bites korszaktól kezdve folyamatosan fejlesztenek. Csak valahogy nem lett belőle kiemelkedő vezető fejlesztő, "csak" egy tapasztalt fejlesztő, aki azért mindig jól jön. Az elmúlt évtizedben többek között az Indiana Jones and the Emperor's Tombon, a Wrath Unleasheden és a GRID-en dolgozott, két éve pedig felröppent a hír, hogy konzolra is fejleszt majd egy Lords of Midnightot, de azóta sem hallani erről. (Talán jobb is így.)

Aki kíváncsi a játékra, készítse a klikkelő- és letöltőizmait: Lords of Midnight Spectrum-verzió (és emulátorok), C64-verzió (és emulátor egy, kettő), Doomdark's Revenge Spectrum-verzió, C64-verzió, Lords of Midnight III: The Citadel DOS-ra (és hozzá egy DosBox). Aki a két játék CoV-ban megjelent leírásaira kíváncsi, ide és ide kattintson (térkép itt és itt), régi külföldi újságcikkek itt. És persze vannak rajongói oldalak is: egy, kettő, három és négy, ezek többségén amatőr pc-s remake-ek is elérhetők. Most nincs szavazás, mert elhúzok nyaralni, de nyugi, jövő hétre is betáraztam egy Heti retrót (legyen meglepetés, hogy melyik játékot).