Szeretem a Doomot, nem kicsit. A folytatását pláne. A Doom II, az nekem életem legszebb évei, az első pc-m, amin elfutott, éjszakai mészárlások a kolesz 302-es szobájában, egy epic respawnszéria Laja shotgunja előtt, túlórázás helyetti deathmatchek az első munkahelyemen. Nem csoda, hogy nagyjából másfél-kétévente elkap a nosztalgia, és hirtelen mindennél fontosabbnak érzem, hogy végigtoljam a Doom II-t (ultraviolence-en, ofkoz). Így történthetett, hogy ez az a játék, amit a legtöbb féle irányítással toltam végig, vagy legalábbis próbáltam ki.

Kezdődött az egész a billentyűzettel. Jobb kéz a kurzorgombokra, kisujj néha kiszúr a numerikus billentyűzet felé, ha fegyvert kell váltani. Bal kéz középsőujj a Shiftre tehénkedik, mert rohanni mindig kell, mutatóujj a Ctrl-t püföli lövéskor, kisujj és gyűrűsujj a pont és a vessző billentyűjén, mert ezekhez rendeltem az oldalazást - illetve ez a kisujj a szóköz felé bök le, ha ajtót kell nyitni. Hosszas próbálkozásokkal csiszolt Tökéletes Kiosztás, valami, amiben mindig bízhatok (nem úgy, mint a korai RTS-ekben, ahol hol a jobb egérgombra mozdultak meg az egységek, hol a balra), egy biztos pont, amire nem hat sem a rendszer-, sem a klímaváltozás.

Aztán ez a biztos pont megrendült, amikor láttam Ender cimborámat egérrel játszani. Félelmetesen gyors fordulásokkal manőverezett, egyértelmű volt az egér előnye a kurzorgombokkal szemben, deathmatchben legfeljebb szerencsésen megküldött rakétákkal és fikavetővel (aka. BFG) volt ellene esélyem. Egy vizsgaidőszakban aztán megtanultam egérrel játszani. Addigi játékos beidegződéseimmel ez teljesen szembement, tehát a tanulás szörnyű kínszenvedés volt. Eleve nehéz volt megszokni, hogy bal kézzel oldalazzak és haladjak előre-hátra, de az igazi rémálom az egér volt. Az arra való, hogy a kurzort irányítsuk vele kalandjátékokban, meg hogy lehessen aknakeresőzni a Windows 3.1-ben - nagyjából ennyit képzeltem róla. Fordulni, egérgombbal lőni, később görgős egérrel fegyvert váltani - ez egészen más iskola volt, sok vesztes deathmatchem ráment, mire eljutottam az első igazi sikerélményekig. De a vizsgaidőszak végére már egész jól ment a dolog (bár Endert sosem tudtam lezúzni).

Aztán ugyanabban az évben ősszel Ender szólt, hogy az egér már nem menő, az igazi profik trackballt használnak. Az egyik szobatársam éppen akkor vett ilyet (ha jól emlékszem, 16 ezer forintért, amiért egy igazán fasza egeret és még két láda sört is kapott volna akkoriban, de ő mindig ilyen furcsa fiú volt), szóval minden adott volt, hogy kipróbáljam a Doom II-t a "hanyattegérrel". Gyötrelmes volt eleinte, de később kifejezetten fájdalmas, mert a hüvelykujjamat annyira túlerőltettem, hogy ínhüvelygyulladást kaptam. Szóval a trackballos végigjátszást valahol a 16. pálya környékén feladtam, és visszatértem a jó öreg egérhez. Évekkel később még kétféle kütyün dobtam be a törölközőt: az egyik egy palmtop volt, a másik egy okostelefon. Mindkettőre játszhatatlan Doom-verzió jött ki, a stylust és az érintőkijelzőt nem cacodemonölésre találták ki.

És persze képbe került a kontroller is, bár eleinte úgy néztem rá, mint napközis a finomfőzelékre. Húztam-halasztottam vele a megismerkedést, amíg lehetett, de amikor jött az első Xbox és vele a Halo, nem tudtam tovább elodázni a dolgot, így ez a 2001-es játék volt az első fps-em, amit kontrollerrel játszottam végig. Rettenetes volt, felidézte azokat a napokat, amikor az egérrel szenvedtem először. Két analóg joystick meg két pisztolygomb, ami fölött van két másik, de a jobb kézzel néha az ottani joy melletti színes gombokat is kell nyomkodni - WTF??? Már az első pályán meghaltam néhányszor, a másodikon pedig rögtön az elején sorozatban többször is, mert az istennek nem bírtam átnavigálni azon a rohadt hídon. Aztán másnapra kicsit jobban ment a dolog, harmadnapra megint, de gyakorlatilag az egész Halót rá kellett áldoznom, hogy megtanuljak kontrollerrel fps-ezni: csak a legutolsó pályákon tudtam élvezni is a játékot. Mégis megérte, mert onnantól kezdve már a többi konzolos shootert is gyűrhettem, sőt a kontroller kiosztása pár játék után kezdett logikusnak tűnni.

Pár hete aztán megint visszataláltam a Doom II-höz, és megint végigjátszottam - ezúttal kontrollerrel. Úgy ment, mint az álom. Jelentem, pisztolygombra is döglenek az impek, mint a parancsolat, és analóg joyjal is el lehet lépni a cyber demon rakétái elől. Csak a legutolsó pályán kellett sűrűn mentegetnem (valahogy mindig rossz ütemben küldöm a rakétát John Romero feje felé). Éreztem ugyan, hogy egérrel és billentyűzettel még simábban menne a dolog (főleg a fordulások), de kontrollerrel is élvezhető volt a játék minden porcikája. És egérrel-billentyűzettel nehezen tudtam volna olyan, ókori római kéjenceket megszégyenítő, kanapén fetrengős pózban végigtolni a játékot, mint ahogy tettem.

Az egérhez azért az idők során nem lettem hűtlen: ha az indexes CS- vagy Quake-partikba szállok be, csakis egeret használok. De ha csak kikapcsolnék egy kis lövöldözéssel, jön a kontroller, és mondjuk a Serious Sam HD. Vagy a Doom II.

Nem trollmágnesnek szánom a fenti irományt, inkább tanmesének. Egy kis morfondírnak a sok retrózás között, a múlt - néha túl sűrű - ködébe vetett iránymutató lámpásnak. (Aki mégis magára veszi, az magára vessen.) Mert bár nagyon szeretjük az IDDQD köré gyűlt közösséget, a blog kommentjeiben vissza-visszatér a konzolutálat, és nem egyszer jött már elő az fps-sznobizmus is. Pedig ez butaság, van létjogosultsága a pc-s és a konzolos játékoknak is, a kontrollernek és az egérnek is - miért kellene választani közülük?