Megint rendhagyó retrózás lesz a héten, mert szabin vagyok, keveset vagyok gépközelben, és nem akarom összecsapni a megemlékezést a két hete megszavazott Civilizationről. Viszont igazi ínyencfalatot kaptok most, hála egyik kedves olvasónknak, Sam.Joenak, aki kölcsönadott tesztelésre egy táblás játékot. Méghozzá egy Pac-Manhez készült táblás játékot, amit 1982-ben gyártottak.

Ma már nem újdonság, hogy a sikerjátékokhoz asztali társasjáték is készül (ugye, a Blizzard élen jár ebben), de engem meglepett, hogy már 28 éve is volt ilyen a piacon. A játékot a Milton Bradley adta ki, és ilyen cuki kis fröccsöntött pac-manek és szellemek járnak hozzá:

Mint egyik tesztalanyunk, Viktor megjegyezte, a táblás Pac-Man leginkább a „Ki nevet a végén” című klasszikusra emlékeztet, ahol még éppen tűréshatáron belül marad egymás szívatása. Kezdéskor a táblára fel kell rakni 60 fehér bogyót, 4 sárgát, középre két szellemet, a tábla négy oldalára pedig a négy játékoshoz tartozó, különböző színű pac-maneket és tárolóedényeket. Valahogy így:

Innentől aztán nagyrészt a szerencsén múlik a dolog. Meg persze a taktikázáson is, de mivel egyszer sem tudtam nyerni, inkább a szerencsén. :) A játékosok felváltva jönnek, amikor egy játékosra kerül a sor, dob két dobókockával. Az egyik kockadobás értékével megegyező számú lépést kell elvégezni a saját pac-mannel, a másik kockadobás pedig azt jelzi, hogy mennyit léphet a játékos valamelyik szellemmel. Hogy melyik dobás a szellemé és melyik a pac-mané, azt a játékos dönti el. A pac-manek útközben megeszik a fehér és sárga bogyókat, amiket találnak. Derék kisiparosok úgy fröccsöntötték ki a pac-man figurákat, hogy egy kézmozdulattal fel lehessen kapni velük egy golyót – mi alkottunk egy háziszabályt, hogy ilyenkor kötelező bemondani, hogy wakka-wakka.

A két szellem a közös aljaskodás eszköze, bármelyiket lehet mozgatni, de a többi játékos is ugyanazt a két szellemet mozgatja. Mint másik játékostársam, A. írja, ez a közös irányítás a játék legjobb része, kis taktikázással vagy te vagy a következő játékostársad biztosan leüthet egy kiszemelt pac-mant. Persze itt már a diplomácia is bejön: ha egy ellenfél jön, és a szellemével két másik pac-mant is be tud érni, általában a két pac-man gazdája irtózatos siránkozásba kezd. Ne már, nézd meg, a másiknak mennyi bogyója van, ha nem ütöd le, biztosan ő nyer. Micsoda, csak két bogyóval van több mint neked, és engem két körön belül biztos leütnek, de ha téged most nem, el fogsz húzni. És hasonlók.

Ha még nem derült volna ki, az nyeri a játékot, aki a legtöbb fehér bogyót felszedi a pályáról (a bogyók mindig kör végén vándorolnak a pac-man hasából a kis műanyag tárolóedénybe). Ha egy szellem leüt egy ellenséges pac-mant, az visszakerül a starthelyére, a gazdája pedig ad a saját begyűjtött készletéből két fehér bogyót a szellemet irányító játékosnak. A sárga bogyó természetesen arra jó, hogy meg tudunk enni vele egy szellemet – ekkor a szellem visszakerül középre, az elhasznált sárga golyó visszakerül a pályára, és a szellemgyilkos játékos bárkitől kérhet két fehér golyót. A harc általában az utolsó bogyóig tart, mert elég szoros szokott lenni az élmezőny – néha csak az utolsó lépésnél dől el, ki nyert.

Ma már társasjátéknak elég egyszerű az asztali Pac-Man, de 28 éve biztosan ütött akkorát, mint ma a Blizzard-társasok. A szemétkedés az egyik központi eleme, és ha már látjuk, hogy nyerni nem tudunk, vigasztalódhatunk a kárörömmel, amit az okoz, ha bekavarunk a többieknek. Harmadik játékostársam, Alie viccesen meg is jegyezte, hogy kifejezetten magyaroknak készülhetett a játék – egyébként ő 10 év körüli gyerekekre lőtte be a célcsoportot, és én ilyen kérdésekben hiszek a kétgyermekes anyukáknak.

És persze az egész játék óriási időutazás, ezért mindenképpen ebben a rovatban a helye. Sam.Joe-nak meg még egyszer hatalmas köszi, amiért kiadta a kezéből ezt a – ma már – ritka gyűjtői darabot.