A játékipar mindig is szívesen nyúlt sikeres képregényekhez (már Atari 2600-ra is volt egy Spiderman), és ezek a feldolgozások általában Japánból és Amerikából érkeztek. E két ország mellett azonban van még egy harmadik, ahol igen régi hagyományai vannak mind a képregényeknek, mind a videojátékoknak: Franciaország. A franciák olyan neves játékklasszikusokat adtak nekünk, mint az Another World vagy az Alone in the Dark, képregényeiket meg Asterixtől Gotlib műveiig lehetne sorolni. Azt azonban kevesen tudják, hogy a nyolcvanas évek egyik legjobb stratégiai játéka, az általatok múlt héten a rovatba beszavazott North & South is egy francia képregény-feldolgozás.

A játékot a Párizsban alapított Infogrames fejlesztette, aminek vezetője, Bruno Bonnell nagy képregényrajongó volt. Ebből következően elég gyakran vett konverziós jogokat – persze eleinte nem volt sok pénze ilyesmire, ezért kezdetben az inkább csak Franciaországban ismert képregényekből próbált átiratokat készíteni. A cég egyik első játéka például az 1985-ös Passengers of the Wind volt, aminek alapja a Les Passagers Du Vent című képregény. Aztán Bonnell megpróbálkozott a Les Tuniques Blues játékra vitelével is – ebből lett a North & South.

A képregény francia földön igen népszerű (1970 óta több mint ötven album jelent meg a sorozatban), de angol nyelvterületen szinte ismeretlen. Címe (Les Tuniques Blues = Kékkabátosok) arra a ruházatra utal, amit az északiak viseltek az amerikai polgárháborúban – és ezzel el is helyeztük a képregényt térben és időben. A képregény a háborút francia humorral mutatta be a két főhős – a szarkasztikus, a feladatokból magát mindig kivonó Blutch tizedes, illetve a lelkes és hazafias Cornelius M. Chesterfield őrmester – életén keresztül. Az Infogramesnél gyorsan összedobtak a licenchez egy félkész programot, ami főleg egy ügyességi minijátékból állt (hogy ezt ki készítette, azt sajnos nem tudtam kideríteni), ebben egy katonának el kellett rohannia egy erőd végébe, miközben akadályokat kerülgetett, lyukakat ugrált át és ellenséges katonákkal verekedett. Ez a minijáték egy másik változatával együtt – amiben egy vonaton kellett végigugrálni – bekerült a végleges programba, de a North & South alapjaiban mégis stratégiai játék akart lenni. Ezeket az alapokat pedig Bonnell Stéphane Baudetre bízta (lásd a képen), akinek korábbi, Hostages című játékából úgy tűnt, van érzéke a taktikai elemekhez.

Baudet tehát kapott egy szinte kész ügyességi minijátékot, és a feladatot, hogy fejlesszen hozzá egy stratégiai programot, ami a Kékkabátosokra épül. Furcsa kérés, de ha valahol, egy fiatal, még független fejlesztőcégnél előfordul ilyesmi, és Baudet remekül megoldotta a feladatot. Real-time stratégiát szeretett volna, úgy tervezte, hogy a játéktér a (Még Nem Annyira Egyesült) Államok térképe lesz, és a játékos azon irányíthat minden egységet, valós időben. Ez végül technikai korlátok miatt nem tudott megvalósulni (évekkel a Dune II előtt járunk), ezért az országtérképen maradt a körökre osztott lépegetés, az egyes csatákat viszont valós időben lehetett lejátszani. Baudet ehhez a koncepcióhoz főleg a táblás társasjátékokból és gyerekkori élményeiből merített (nagyon szeretett műanyag játékkatonákkal háborúkat vívni). Más játékokból nem nagyon lopott, mert mint a RetroGamernek tavaly elmondta, a Defender of the Crown túl egyszerű volt, a Civilization meg túl bonyolult – ő valahol a kettő közé akarta belőni a North & Southot (érdekes amúgy ez a kreatív múltidézés Baudet-től, mert a játék fejlesztésekor a Civilization még sehol sem volt).

Baudet főleg a real-time csatákat programozta, a körökre osztott, térképes részt egy másik programozónak Vincent Belliardnak adta ki (később egyébként ő készítette az egyik első francia internetes portál motorját). „Én nem voltam olyan jó programozó, mint Vincent” – mesélte Baudet a RetroGamernek. „Nem a kód szépsége érdekelt, csak a végeredmény, ezért sokat kellett utólag optimalizálnom, hogy elfogadható legyen az eredmény.” Érdekesség, hogy a vezető fejlesztő elsősorban kétszemélyes módra tervezte a játékot, az AI csak utólag került bele, és eleinte csak azért, hogy hibákat tudjanak tesztelni vele. Néha például a programozók munka végén ott hagyták egy gépen futni a játékot, hogy két gépi ellenfél játsszon egymás ellen, és amikor reggel visszajöttek, látták, hogy egy ló beakadt a csatamezőn, vagy valami más hasonló bug bukott ki. A valós idejű csata egyébként csak három egységre – gyalogos, lovas, ágyúk – épített, de ezekkel elég jól lehetett taktikázni (például ágyúval szétlőni a hidat, hogy a lovasok ne tudjanak átkelni egy folyón).

Sztorija nem nagyon volt a játéknak, de a képregény stílusa így is átjött, az eredeti albumok látványvilágát az Infogrames művészeti vezetője, Didier Chamfray adaptálta jól. Egyszer a Kékkabátos-képregények rajzolója, Willy Lambil is benézett a céghez, és teljesen le volt nyűgözve attól, hogy látja mozgás közben a figuráit. A képi humornak más forrásai is voltak, ezen a téren elég sokan hozzátettek a játékhoz. A kezdő főmenüben például volt egy fotós, akit lehetett a kurzorral abuzálni – ezt a mókát maga Frederic Raynal, az Alone in the Dark alkotója javasolta kollégáinak. A játékot komikus hangeffektek is kísérték, még jobban tompítva a háborús téma élét. A végeredmény egy igen szórakoztató és változatos játékká állt össze, ahol a körökre osztott és a valós idejű stratégiázást egész jól hígította pár ügyességi betét (bár ismerek olyat, aki az istennek nem bírta megszokni az utóbbiakat).

Furcsa, de amikor a North & South 1989-ben megjelent, elsőként Franciaországban, a hazai sajtó nem esett hasra tőle, elég közepes kritikákat kapott. Csak amikor Németországban és Angliában is kiadták, akkor kapták fel igazán a játékosok, és akkor születtek meg az első 85-95 százalékos kritikák. A program eredetileg Amigán és Atari ST-n készült, és ez a két verzió a legszebb, legélvezhetőbb. Nem rossz a DOS-os sem, csak kicsit ronda (16 színű EGA), a NES-változat viszont aranyos. A 8-bites átiratok (C64, Spectrum, Amstrad CPC) pedig nagy vállalások, de épp ezért leegyszerűsített és kényelmetlen verziók. A spectrumos változat például három darab, kétoldalas kazettán jött ki, minden oldalon egy-egy játékrész volt, és rengeteget kellett töltögetni (mondjuk, így is 96 százalékot kapott a Crash magazintól). Számomra egyébként a DOS-os verzió a legkedvesebb, monokróm monitoron. A gimnáziumi játéktermünkben Hercules monitorok voltak, ami eléggé lecsökkentette az élvezhető játékok számát, de a North & Southot fekete-fehérben is ronggyá játszottuk.

A North & South (majd később az Alone in the Dark) sikerének köszönhetően az Infogrames megerősödött, és nagyobb képregénylicenceket is tudtak venni, így csináltak Asterix-, Tintin- és Hupikék törpikék-játékot is. Aztán miután a cég felhízott, és kezdtek anyagi gondjai lenni, Baudet átment a Ubisofthoz. Ott többek között a Splinter Cell: Double Agentetn és a Test Drive Unlimiteden dolgozott. Ma is aktív, legutóbb az Assassin’s Creed: Brotherhood multijáért felelt (ami igen jól sikerült játékmód lett).

Aki kipróbálná a játékot, itt találja az amigás verziót, itt a pc-st (hozá DosBox erre), de van C64-es verzió is (emulátorok itt). Az eredeti képregényből egy Google-kereséssel lehet ízelítőt kapni, többnyire francia nyelven, de itt egy angol oldal is. És most szépen szavazzátok meg a Jetpacet, köszönöm.