Elment a kaméleon, Ziggy Stardust hazautazott, Tom őrnagy kilépett az űrkabinból. Avagy meghalt David Bowie, és most nyilván egész nap Bowie-dalokat hallgatok, és pár napig ez most így marad (nem mintha amúgy nem szoktam volna, éves rendszerességgel rám tör a Bowie-láz). Többek között a Hours... című 1999-es albumot, aminek az az érdekessége, hogy nagy része csak átdolgozott anyag, az eredeti dalokat ugyanis egy videojátékhoz írta Bowie. Nem lennénk retrojátékblog, ha ezt szó nélkül hagynánk most. (Pláne, hogy olyan játékról van szó, amit máig őrizgetek dobozos verzióban, szóval szép emlékeim vannak róla.)
A játék címe Omikron: The Nomad Soul, és a Quantic Dream fejlesztette, az Eidos pedig jól kiadta 1999 végén (pár hónappal az első Mátrix-film debütálása után, a Y2K-para közepén, csak hogy belőjem kicsit a korszellemet). A Quantic Dreamet ugyebár főleg a Fahrenheit és a Heavy Rain miatt ismerjük, pedig első szárnypróbálgatásuk, az Omikron is elég nagyot szólt, és nem is volt olyan kötött játékmenetű, mint a két nagy siker. A játék sci-fi környezetbe, egy Phaenon nevű bolygó Omikron nevű városába kalauzolta a játékost, de már a kezdés is elég formabontó volt. A játék intrójában megjelent egy omikroni rendőr, és egyenesen a játékoshoz kezdett beszélni, megkérve, hogy segítsen neki: a játékos hagyja el a saját valóságát, és koncentráljon arra, hogy átküldi a lelkét a karakter testébe. Aztán a rendőr - a sztori szerint - magával vitte a játékos lelkét Omikronba, elindult a főcím, ami alatt Bowie elkezdte énekelni a New Angels of Promise-t, a játékos meg nem értett semmit.
Később tisztult a kép a sztoriban, bár a játék furcsasága végig megmaradt: kiderült, hogy egy démon-ember-háborúba csöppent a kedves játékos, és hogy az intro csak csapda volt - így végül is a játékos a saját lelkéért küzdött, cserébe viszont több testbe is beléphetett a lelkével. Omikron több szektorra osztott városa elég nyomasztó volt; egy orwelli diktatúra, ahol a polgárokat drogokkal és hazugságokkal kábítják, és nyilván akadt egy lázadó csoport is, aminek tagjaival a játékosnak össze kellett szűrnie a levet. Az Omikron lapvetően egy nyomozgatós kalandjáték volt, amiben azért megfelelő helyeken akadtak lövöldözős, verekedős részek és logikai fejtörők is - szóval elég komplex élményt adott, amiért ma is ajánlható lenne, de a korai 3D grafika sajnos nem öregedett szépen.
De térjünk vissza Bowie-ra. Szóval a felemás szemű zseni egy csomó Hours-dalt a játékhoz írt, amit jelez például az említett New Angels of Promise első dalszövege: "Omikron / You didn't feel us coming / In this lonely crowd, its always time" - az albumon a számban az Omikront aztánt "Suspicious minds"-ra cserélték. A játékban aztán el lehetett jutni a Dreamers nevű lázadó zenekar illegális koncertjeire, ahol további dalokat lehetett meghallgatni a Hoursról, például a Something in the Airt, vagy a Survive-ot. Bowie a zenén kívül a sztorihoz és a dizájnhoz is adott tanácsokat a David Cage vezette fejlesztőknek, és virtuális mása is bekerült játékba, kétszer is. Egyrészt ő volt a Dreamers énekese, másrészt Boz, egy mesterséges intelligencia, aki egy ponton kiokosítja a játékost. A lenti videóban ez utóbbi jelenet látható. Egyébként Bowie felesége, Iman is visszaköszönt a játékban egy omikroni polgár képében.
A játéknak volt Dreamcast-verziója, de az elég nagyot bukott, ezért a készülő PSX- és PS2-verziók fejlesztése le is állt. A pc-verzió elég vegyes kritikákat kapott, szerintem azért, mert az Omikron különcsége miatt tipikusan egy "vagy imádod, vagy gyűlölöd"-játék volt (én imádtam). A Quantic Dream komolyan fontolgatta, hogy folytatást készít hozzá, mert elég komoly rajongói tábor alakult ki a játék körül, de aztán beütött a Fahrenheit sikere, és inkább egy ahhoz hasonló következőt készítettek (a Heavy Raint). Ha lesz is valaha még folytatás, Bowie nélkül nem lehet már igazi.
Búcsúzóul hallgassuk meg a Dreamerstől a The Pretty Things Are Going To Hellt.
Utolsó kommentek