Kijöttek az Alien: Isolation krityók, és többek szerint elég fosatós játék (már amikor nem bugzik), de nekem ijesztgetésben akkor is a Silent Hill 2 marad a csúcs, és nem hiszem, hogy azt bármi überelni fogja. Pedig vannak annál félelmetesebb játékok, de ha egy megfelelő életkorban vagy élethelyzetben, pont a jó időben a jó helyen kapszt kis híján szívinfarktust egy jól kitalált jelenettől, az marad a legfélelmetesebb.

2003 nyarán történt, amikor először fordult velem elő, hogy teljesen egyedül laktam egy lakásban, csaj vagy lakótárs nélkül. Szokatlan élmény volt, amit egy Xboxszal próbáltam kezelni, és mindenféle, korábban általam lenézett konzolos marhaságot próbálgattam ki (hogy aztán egy életre Halo-rajongó legyek). Aznap tehát éppen a Silent Hill 2-nek estem neki. Mászkáltam benne, kóvályogtam a ködben, elemlámpáztam a sötétben, nem értettem semmit a sztoriból, mégis úgy beszippantott a játék, hogy észre sem vettem, hogy beesteledett, csak a gyomrom korgásából jöttem rá, hogy hoppá, vacsoraidő, pizzát kellene rendelni.

Aztán paráztam tovább, elismeréssel adóztam a perverz állatnak, aki kitalálta a manökeneket (vagy hogy nevezik a Silent Hill-játékok 4 végtag + 1 torzó képlettel leírható szörnyeit), aztán jött az a rész, amikor megjelent a játék leghíresebb monsztája, Piramisfej. Kicsit huncutkodott két manökennel, aztán elkezdett szimatolni annak a szekrénynek az ajtajánál, amiben meglapultam.

És ekkor dörömbölni kezdtek a bejárati ajtón, mármint a valóságban. Azt tudni kell, hogy az emeleten volt egy rács, lent meg a zárt bejárati ajtó, szóval nem lehetett csak úgy megközelíteni a főhadiszállásomat, ha valaki be akart jönni, csengetnie kellett vagy lent, vagy fent. Persze ezúttal megtörtént a 100-ból 1 eset: megjött a pizzafutár, lent éppen kifelé jött valaki, ő meg beslisszant, fent a rácsnál meg éppen hazaérkezett az egyik szomszéd, és a futárt is beengedte. És ő azt tette, amit ilyenkor bármelyik pizzafutár tett volna a helyében: dörömbölt az ajtón azzal a kopogtatóval, amit még az előző lakó hagyott ott, és baromi hangos meg baromi ronda, de én mindig is lusta voltam leszerelni.

És éppen akkor kopogtatott, amikor én egy másik ajtó mögött lapultam, Piramisfejtől parázva, teljesen (és szokatlanul) egyedül a lakásomban, aminek a bejárati ajtaján lógó kopogtatót nagyjából egészen addig senki nem használta, amióta ott laktam.

A hatás külső szemlélő számára valószínűleg igen szórakoztató lett volna, mert annyi történt, hogy egy tizedmásodperc alatt a duplájára ugrott a vérnyomásom, és bekattant valami egészen ősi ösztön, hogy nekem most azonnal rejtekhelyet kell találnom, különben itt zabálnak meg a ragadozók. A kontroller egyszerűen kitáncolt a kezemből, ahogy padlón ülésből fénysebességgel négykézlábra váltottam, majd felugrottam a kanapéra, ahol lihegve próbáltam összerakni, mi is történt, miközben addig békésen heverésző macskám - mutatványomtól legalább annyira megijedve, mint én - a szoba túlsó sarkából meredt rám reszketve.

Hát így. Szóval, neked mi volt a legijesztőbb játékélményed?